Előfordulás: télen Észak-Amerika keleti, Európa, Észak-Afrika partvidékén, Indokínában, Indonéziában, Ausztráliában, Új-Zélandon, a Nílus mentén, nyáron Közép- és Kelet-Európa, Skandinávia, Közép-Ázsia és a Távol-Kelet tavai és folyói, állandó Dél- és Közép-Afrikában, Indiában, Dél-Kínában és Délkelet-Ausztráliában

A század közepén hazánkban még kipusztulás fenyegette ezt a fajt, a védelemnek köszönhetően azonban mára-annyira elszaporodtak, hogy Budapesten, a Parlament közelében is láthatóak. A halászok természetesen nem örülnek ennyire az állományuk stabilizálódásának, a halastavak környékén gyérítik őket.

Két fő alfaja ismert, a P.c.carbo, amely Északnyugat-Európában él, és a P.c.sinensis, amely nász idején könnyen felismerhető majdnem egész fejére kiterjedő fehér foltjairól (a képen is ez az alfaj látható).

Az egész világon elterjedt, tavak, folyók, torkolatok és tengerpartok mentén majd mindenütt megtalálhatóak. Nagyon jól úszik víz alatt, több méter mélyre is lemerülnek a halakat üldözve. A zsákmányt csak a felszínen tudják lenyelni. A tollruhájuk valamennyire átereszti a vizet, így kénytelenek sok időt szárítkozással tölteni.

Lúd nagyságú erős, fekete madár. Lábának mind a négy ujját úszó hártya köti össze. Csőre hosszú, töve erős, a felső káva vége kampós, vágó; az alsó káva késalakú, villaágai között tágítható, kopasz bőrzsák. Farka ék alakú, tollai keskenyek és merevek. Szeme zöld. Nyáron torka és pofája fehér, a fej többi része fekete ércfényű a torkon és a nyakon a tollazat sörényszerű. A dolmány földje ércszínű, minden toll fekete szegővel, úgy hogy az egész pikkelyszerű. Tavaszra kelve nászruhája a nyakon sok fehér tollal vegyítve, a cupákon majdnem fehér gatya. Őszkor ezt a díszt elhányja s a torka is kifeketedik.

Fő táplálékforrása az élővizek gazdag halállománya. A halakat a víz alatt, nagy ügyességgel fogja meg, méghozzá oly módon, hogy a víz színe alatt úszva éri utol, s kapja el a halat. Ez egyrészt igen gyors reakciókat feltételez, amely általánosan jellemző a madarakra, másrészt jó navigációs képességet. Ez utóbbit szolgálja az úszóhártyás láb és az erős farok tollak, amelyek együtt nagy sebességet és fordulékonyságot eredményeznek. Érzékszerveik között a látás elsőrendű, a hallásuk is fejlett, de tapintó- vagy ízlelő képességeik nem valami finomak. Feltűnő ugyan, hogy válogatnak a halban, ámde nem valószínű, hogy ezt éppen az ízlésre figyelemmel tennék.   A kárókatona testalkata messzemenően alkalmazkodott életmódjához. A halat egyébként mindig ügyesen beforgatja a csőrébe, hogy fejjel előre csússzon le, mert így a hal úszósugarai nem sértik fel a madár nyelőcsövét. Három kiló hal egy napra szűkesen elég ennek a telhetetlen halfarkasnak!  Nagyon kedveli a társas együttlétet és ezért többnyire kisebb-nagyobb csapatokban látható. Délelőtt serényen halászgat, délután szokott pihenni s emészteni; alkonyat felé még újból halat fog, naplementével pedig aludni tér.

A nász időszakában fehér foltok jelennek a fejükön és a hasukon. A párok kolóniákban költenek, Magyarország területén az ártéri erdők nagyobb, magányos fái a kedvenc fészkelő helyeik, fákon, sziklákon vagy kőpárkányokon építik csésze alakú, növényi anyagokból álló fészküket. Fészekalja három-négy hosszúkás, majdnem karcsú, zöldes tojás.  A keltetési idő egyébként 23-24 nap, s a fiókák 5-6 hetesen hagyják el a fészket. A kikelő fiókák vakok, csupaszok, lilás feketék, s csak néhány nap múlva öltenek fakófüstös pelyhet magukra. A túlságos táplálás következtében igen rohamosan növekednek. Június közepén röpülnek ki, az öregek pedig nyomban a második költéshez fognak a nélkül, hogy törődnének a többivel.

Amikor Magyarországon még nem csapolták le a vizenyős területeket és nem szabályozták a folyamokat, a kárókatona a "nádi emberek" egyik fontos segítőtársa volt. A pákász csónakkal evezett a nádasban, majd amikor alkalmas helyre ért, vízre tette a madarat. A madár nyakára bőrből való nyakkarikát helyeztek, arra pedig egy hosszú madzagot kötöttek. Miután a kormorán megfogta a halat, ösztönösen felhozta a felszínre a zsákmányt, de a nyakkarika nem engedte a madár torkát kitágulni, s ezért az a halat sem nyelhette le. Végül a pákász a madzagnál fogva visszahúzta a madarat a csónakhoz, a halat pedig óvatosan kimasszírozta a kormorán torkából.

A Távol-Keleten is halfogásra idomítják a kormoránt. Éjszaka indulnak vele halászni, fáklya fényével csalogatják a csónak köré a halakat. A csónakhoz kötözött kárókatona nyakára gyűrűt tesznek, hogy ne tudja lenyelni zsákmányát. A halász méretes szélességű, 5–6 méter hosszú bambusztalpon áll s azt evezővel hajtja. Halfogás végett aztán a halász a vízbe löki vagy veti a kárókatonát, és ha mindjárt le nem bukik, oda vagy utána csapdos az evezővel, amíg le nem bukik. Halfogás után a madár a vízszínre jön, csőrében a hallal, persze azért, hogy elnyelhesse; ámde meghiúsítja ezt a tervet a nyakán lévő zsinór vagy fémgyűrű, melynek folytán kénytelen-kelletlenül a tutajhoz úszik. Oda igyekszik nagy sebességgel a halász is, nehogy a zsákmányt elveszítse, mert néha valóságos harc keletkezik a madár és áldozata között ilyen alkalommal, kivált, ha nagy halat fogott. Ha elég közel jutott a halász, akkor zsákkal vagy mereggyűvel kifogja a madarat, elveszi tőle a halat, de megoldja a nyakát neki, hogy a jutalmul nyújtott hálafalatot elnyelhesse. Utána kissé pihenteti madarát, aztán újból munkára hajtja. Megesik, hogy a madár a zsákmányával szökni akar. Ilyenkor aztán a halász üldözőbe veszi, többnyire eredménnyel, de bizony néha a nélkül is. Akad néha akkora hal is, hogy a madár nem bír vele. Ekkor többen is odasietnek és segítenek neki. Ez a jó szándék azonban esetenként egymás elleni zsákmányolási küzdelemmé fajul, a nézőközönség nagy izgalmára, amely fogadásokat is köt egyik vagy másik győzelmére.”

 Már nemcsak a kontinens északi tájairól érkező, s nálunk áttelelő madarak kártételével kell számolniuk a horgászoknak, halászoknak és a halgazdaságoknak, hanem azzal is, hogy a madarak egy része végleg "letelepedett" a folyó mellett, s így télen- nyáron folyamatosan pusztítja a halakat. A kárókatonák falánkságának következményeként szinte teljesen eltűnt már a folyóból az őshonos kecsege, egy év alatt negyedére csökkent a horgászok által kifogott süllők száma, s nincs idejük fogáséretté nőni a betelepített halivadékoknak.

A nagy térségen átnyúló mozgékonyság, korlátlan vándorlási készség, Átlagos repülési sebessége 50 km/h és napi táplálkozási körzete 20 km-től 60 km sugarú körre terjed ki. Ha a kormorán egy vízszakaszt tömegesen megszáll, egy néhány nap alatt hatalmas pusztítást tud végezni, gyakran az ott élő halállomány 50, extrém esetekben akár 80 % -át is képes kifalni. Ezt egyetlen halevő állat sem képes megtenni, erre még a nagyvizeken halászók, tömegesen horgászók sem képesek.

Mivel a kárókatona védett madár, az irtását nem, csak a gyérítését engedik meg a jogszabályok. Az utóbbihoz csak sörétes puskát használhatnak, annyira közel azonban, hogy az hatásos is legyen, csak elvétve tudják megközelíteni a madarakat. Leginkább a jóllakottságtól lassabban mozgó egyedeket tudják eltalálni. A madarak étvágyát jól mutatja, hogy az egyik lelőtt példány gyomrában huszonöt darab kecsege ivadékot találtak. A halállomány pusztítása mellett a fákon pihenő, fészkelő madarak tönkreteszik a part menti 50-80 éves fákat is, az ürülékük ugyanis kiszárítja azokat. A horgászok szerint nemzetközi összefogásra lenne szükség a falánk madarak sokaságának gyérítésére.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.